Az utóbbi évtizedben zajló úgynevezett rezilienciakutatások azt vizsgálják, min múlik, hogy valaki a stressz után viszonylag rugalmasan visszanyerje „eredeti formáját”, rá jellemző és számára jól – vagy legalábbis megfelelően és kiegyensúlyozottan– működő lelkiállapotát. A kutatások válasza egyértelmű. Ez bizony – ez is! – a gyerekkoron múlik.
A családban zajló örök harc, hogy milyen a gyermek bizonyítványa, mennyit tanul. Hogy gyermekként és majd felnőttként is öröm legyen a tanulás, elég a kutatások által alátámasztott néhány jó tanácsot megfogadnunk. A többi már a gyermek dolga.
Ha a családtagok időt fordítanak arra, hogy a hétköznapokon is közösen fogyasszák a reggelit vagy a vacsorát, lehetőséget teremtenek az együttlétre és a szorosabb kötődés kialakulására. Ez pedig jobb kommunikációt, odafigyelést és érzelmi biztonságot tesz lehetővé.
Anya nem ül mellénk ebédelni, mert rengeteg a dolga: süt, főz, mosogat, úszik a konyha. Ismerős a helyzet?
Az élet legelején a megfelelő táplálás nemcsak a kisgyermek egészsége miatt fontos, hanem azért is, mert az akkor rögzült szokások végigkísérik a felnőttkort.
Hogyan lesz egy gyerekből felnőtt-terheket cipelő, a szülőnek támaszt nyújtó minifelnőtt?
A családi élet olyan, mint egy számítógépes játék. Életszakaszokra tagolódik, és minden szakaszban az a feladatunk, hogy megszerezzük azokat a készségeket, amelyekre a következő szakaszban szükségünk lesz. Ha nem szerezzük meg, akkor a játék visszadob egy szinttel korábbra. Ha végigmentünk az összes szinten, felvillan a képernyőn az elismerő jutalom: „küldetés teljesítve”.
Manapság a kamaszkor gyakran minden irányban kitolódik. Lényegesen korábban kezdődik, mint néhány évtizede, és sokszor mintha nehezen akarna befejeződni. Mi állhat a jelenség hátterében?
A szülőknek szóló magazinok idealisztikus képeinek hatására a köztudatban az él, hogy szülőnek lenni mindig csodálatos. Ám a legtöbb szülő megrémül, furdalja a lelkiismeret, ha egy-egy nehéz nap után kimerült, szomorú vagy elkeseredett lesz. Az alábbiakban e korszak öt jellemzőjét mutatom be, és javaslatokkal is élek.
Nem elég, hogy a kamasz furcsán öltözködik, flegmázik, elvonul a szobájába, csak a barátaira hallgat – amikor a szülő már úgy érzi, nem is kerülhetne érzelmileg távolabb az ő szeretett kicsi gyönyörűsége, beüt a krach: bejelenti, hogy barátja/barátnője van. Deliága Éva gyermekpszichológus írása.
